Jó olvasást!
Pussza:
Lizee76
Ihlető zene:
Vonzott a fehér már kis korom óta, annyira tiszta,
annyira vakító, hogy már szinte bántja az emberi szemet. Mindenki rettegett
tőle, mert a halált, a gyászt jutatta eszébe. Nekem még is oly vonzó volt, hogy
nem tudtam neki ellenállni. Abban a pillanatban a legsterilebb dolog felé
fordultam, ami nem volt más, mint a fény az alagút végén. Minden áron oda
akartam jutni. Látni akartam minden elvesztett személyt az életemből, azt
akartam, hogy eggyé váljak velük. De nagy igyekezetemben két ölelő karba
futottam, amik védelmezően fonódtak körbe a testemen.
- A végén még belemész a falba. – mondta kedvesen az
ismeretlen. Hangja annyira lány volt és szeretettel teli, hogy hirtelen
körvonalazódni kezdett előttem a kórház fehérre festett fala. De most már nem
tűnt annyira tisztának, az apró fekete és barna foltok is feltűntek rajta.
Mintha egyszeriben a látásom kiélesedett volna és észrevettem volna a legkisebb
eltéréseket.
- Tiszta maszat lett az arcod. – törölte le a sós
cseppeket. Belenéztem zöld szemeibe és abban a pillanatban feltűnt a benne lévő
aggodalom. A valóság hirtelen kezdett az elmémbe férkőzni, egyszerre lett
minden teljesen érthető és félelmetes. Újabb könnyáradat indult útnak a
szememből. – Jaj! – vont magához hátulról egy másik ember. A stílus, a modor, a
hang és a zöld szemek annyira hasonlítottak az előzőére. Hirtelen
visszapillantottam a másik fiúra és nem hittem a szememnek.
- Azt hiszem nincs minden rendben velem. Kettős
látásom van. – csuktam le a szemeimet, hogy kinyitva eltűnjön az árny alak, de
ez nem történt meg. Ellenben az egyes számú klón elmosolyodott és ismét
letörölte a könnyeimet.
- Nyugodj meg! Nem látsz rosszul, ugyan is mi ikrek
vagyunk. – búgták egyszerre a fülembe. Én hülye! Hiszen mindig is szerettem
elemezni az ikrek viselkedését, mert az annyira varázslatos.
- Menjünk le az ebédlőbe, rendben? – húzott vissza a
valóságba a kettes hasonmás. – Nem fogunk bántani, ígérem! – tette még hozzá az
ijedt tekintetem látva. A két oldalamra szegődtek és kézen fogva sétáltunk le
az étkezőbe. Ennyire elkóboroltam volna? Észre se vettem, hogy mikor kerültem
ilyen messze, hiszen mikor barátnőm szobájába mentünk elhaladtunk a helyiség
mellett, most meg folyosók végtelenségén kellett átjutnunk. Ahogy Kathleen
eszembe jutott ismét sírni kezdtem és az asztalra borultam, amihez közben már
megérkeztünk.
- Lány! Légy szíves ne csináld ezt! Rossz rád nézni.
Kath beteg, de nem halt meg. Kérlek, szedd össze magad! – simogatta az arcom
ketteske. Felemeltem a fejem, fehér bőre szinte fénylett a klinika lámpáitól,
olyan hatást keltve, akár egy angyal. Már csak a gyönyörű, fehér szárnyak
hiányoznak róla és a glória. Hogy lehetnek valakinek ennyire lágy vonásai?
Ilyen türelmes és kedves tekintettel rendelkezhet egy ember? Az egész összképet
csak aggódó ábrázata zavarta össze.
- Nem illik egy angyalhoz ez az arckifejezés. Nem,
nem! – érintettem meg sima bőrét, akár egy kis gyerek a plüss maciját. Abban a
pillanatban tenyerét a homlokomra szorította és komolyabb kifejezés ült ki
arcára.
- Ez most komoly. Lázas lett! – nézett egyeskére. –
Vigyük fel az orvoshoz. – mondta még, de addigra már nem nagyon tudtam figyelni
rá. Vakító fehérség lepte el a retinám és a fény hidegen simult bőrömhöz.
Éreztem, ahogy minden egyes szál szőr a kezemen feláll és libabőrös leszek.
Kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt, hogy megpróbáljak megküzdeni a
hideggel, de hamarosan a vacogástól össze-össze ütköztek a fogaim. Az
angyalarcú megfogta a kezem és felhúzott a székről. Igyekeztem engedelmeskedni
neki, de amint teljes súlyommal rátámaszkodtam a lábamra erőtlenül csuklott
össze. Azonnal utánam kapott, hogy ne üthessem meg magam. Még pilláim között
láttam, ahogy az első szőkeség mellém lép és karjaiba vesz.
Edward:
Már régóta benn van vele az orvos. Anya azt kérte
tőlünk, hogy vigyázzunk rá, de valahogy még sem sikerült. Fogalmam sincs, hogy
mi történhetett vele és az orvos csak nem akar kijönni tőle, hogy tájékoztasson
minket is. Már egy ideje feladtam az egyben helyben való állást és fel-le
járkáltam a széksor előtt. Nem bírtam nyugton maradni, valami hajtott belülről.
Valami különös érzés fogott el, amikor megláttam mennyire összezavarodott és,
hogy mennyire tart a jövőtől. A szívem hangosan kalapált az aggodalomtól, vajon
mi történhetett vele, hogy ennyire rosszul reagált a dolgokra?
Látom Johnon, hogy ő is ideges, de még tartja magát
és a falnak támaszkodva szuggerálja az ajtót, hogy végre kinyíljon, és valami
hírt kapjunk Amy felöl. Nagy levegőket vesz és kitágult orrlyuka is mind azt
bizonyítja, hogy mennyire nyugtalan. Hirtelen a doki tűnt fel az ajtó mögül és
higgadt arckifejezéssel hozzánk lépett. Én abba hagytam a járkálást, John pedig
mellém sétált. Az orvos megállt velünk szemben és vártuk, hogy kimondja a
végítéletet, de egyelőre csak nézett ránk.
- Maguk Amy Culls hozzátartozói? – kérdezte
hivatalos hangnemben. Egymásra néztünk Johnnal, majd vissza a dokira és
bólintottunk. – Lány sokkos állapotba került. Azért történt mindez vele, mert
valami nagyon felzaklatta. Esetleg tudnak valami ilyesmiről? – nézett
egyikünkről, a másikra. Egy hang sem jött ki a torkunkon, ismét csak
bólintottunk.
- A barátnője kórházba került súlyos betegséggel. –
köszörülte meg a torkát John.
- Nos, a lány egyelőre alszik, de valószínűleg
szüksége lesz egy pszichológusra. Egyelőre úgy tűnik, hogy csak ez fog segíteni
neki. Miután felébred, még pár napig itt tartjuk, és utána haza mehet. De
szigorúan csak felügyelet mellett, mert a pillanatnyi állapotában bármit tehet
magával. Ezzel a veszéllyel számolnunk kell. Remélem megértették. – ismertette velünk
az orvos, mint aki jól végezte dolgát. Aztán távozott és mi magunkba roskadva
próbáltuk feldolgozni a hallottakat.
- Felhívom anyáékat. Majd ők elmondják, hogy mi
legyen. Bizonyára nem sokára itt lesznek a szülei. – nyugtatott John és már
tárcsázott is. A gondolataimba mélyedve nem is hallottam, hogy éppen miről
beszélget anyával. Csak Amy járt a fejemben és, hogy mi történhetett vele.
Teljesen úgy ment a fal felé, aki tudatosan át akar rajta törni, mintha csak
automatikusan kinyílna egy ajtó, ha oda ér.
- Angyal itt vagy? – próbált egy kicsit vicces lenni
J. Ráemeltem tekintetem jelezve, hogy hallgatom. – A lánynak nincs családja és állítólag
egyedül él egy albérletben. Mr. Cox arra kért minket, hogy vigyük magunkkal a
házukba, és figyeljünk rá, ha lehetséges. – mesélte el a történteket.
- De mi lesz, ha mi koncertre megyünk? Nem
hagyhatjuk egyedül. – néztem rá valami biztató válaszért.
- Kettő lehetőség van. Ha ráér és nincs semmi dolga,
akkor velünk jöhet. Ha nem így lenne, akkor anya eljönne és figyelne rá. – vázolta
fel az egész rendszert ikertesóm. Csak bólintottam egy aprót, majd elindultam
az ajtó felé. John követett és egymás után ültünk le az ágy melletti székekre.
Csak arra vártunk, hogy végre felébredjen, de már nagyon későre járt.
Mindketten hátra dőlve a székünkben pihentünk és észre sem vettük, hogy mikor
aludtunk el.
Reggel nyúzottan ébredtem és láttam, hogy John sehol
sincs. Már éppen telefonálni akartam, amikor megjelent az ajtóban két pohárral.
- Hoztam egy kis narancslevet. – nyomta az egyiket a
kezembe. – Még nem ébredt fel? – nézett a lányra. Válaszként megráztam a fejem
és egyik kezemmel meg fogtam Amyét. Puha ujjai teljesen erőtlenek voltak és
hidegek. Annyira elhagyatottnak tűnt, nagyon sápadt volt és karikásak voltak a
szemei, még is annyira nyugodtan aludt. Nem tudtam másra koncentrálni, csak
arra, hogy lélegzik-e még. Néha kétségbe esve vettem észre, hogy nem, majd
megnyugodva láttam, hogy csak pánikolok és semmi baja. Nem tudom mi üthetett
belém, hogy ennyire féltem, de egyszerűen így van. Nem is ismerem még is úgy félek
tőle, hogy elveszítem.
- Nem lesz semmi baja. – szakította meg
gondolataimat John. – Nem kell ennyire idegeskedned. – térített észhez John,
amikor olyan történt, amire nem is számítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése