1. rész

Sziasztok! Végre elkészült az új blog. Egyelőre az első rész javítatlan változata kerül fel, de lehet, hogy nem is lesz javított. Nagyon döcögős, de hát... ez egy első rész. Igyekszem javítani a további részeket.
Van egy másik blogom is www.lizeesstories.blogspot.hu nyugodtan olvashatjátok! :) Ott csak egy részes történeteket közlök!:D Ez egy több részes sztori és majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle!
Ennyit belőlem! Jó olvasást!
Pussza:
Lizee76



Álmodtam magamnak egy világot. Küzdöttem, hogy valóra váljon. Néztem a messzi tenger hullámait és csak elképzeltem egy olyan igazságot, amiben boldogan élhetek. Így kezdődött az egész életem. Rengeteg mesélni valóm van, de csak óvatosan mesélek, mert ez mind megtörtént velem. Még akkor is, ha néhol mesebelinek és álomnak tűnik. Ez az én élettörténetem. Legyetek részesei ti is ennek a valótlanságnak!

Minden egy gyönyörű tavaszi napon kezdődött, amikor is a parkban ültem törökülésben a földön. Lecsukott szemeimmel meditálónak nézhettek az emberek, pedig csak élveztem a meleg szellőt, ahogy a hajammal játszadozott. Három óriási kutya feküdt mellettem és lihegve figyelték a tömeget, ami elhaladt mellettünk. Minden embert alaposan szemügyre vettek. Egy kisebb termetű kutya ugatását hozta a szél és abban a pillanatban az egyik óriás eltűnt mellőlem. Lassan nyitottam ki a szemem és végig követtem mozgását. Az öleb felé szaladt nagy farok lendítésekkel. Olyan vidámnak és boldognak tűnt abban a percben, de tudtam, hogy vissza kell hívnom. Így hát dallamosan fütyülni kezdtem. A nagy medve szinte azonnal mozdította a fülét felém, majd fejével és egész testével hozzám fordult. Hatalmas barna szemeivel kérlelőn nézett rám, de én csak megismételtem a hívójelet. Engedelmesen kullogott vissza hozzám és nyálas fejét a ruhámhoz dörgölte.
- Remek Alex! Most majd megint öltözhetek át. Miért kell neked folyton össze nyálazni? – morgolódtam egy sort a mafla kutyával. Természetesen ő egy kukkot sem értett belőle és megörülve, hogy hozzá beszélek, megpróbálta megnyalni az arcomat. – Fújj! Lex hagyd abba! Ez nem jó! – nyafogtam és eltoltam a közel hatvan kilós házőrzőt magamtól. – Gyertek mennyünk fiúk! –álltam fel és indultam meg a hazafelé. Az ebek hűségesen követtek és egy pillanatra sem vesztettek szem elől.

Reggel korán keltem, hogy időben az iskolába érjek. Még mindig nem szoktam meg az itteni életet. Írországban minden annyira más volt. Az emberek, az állatok, a forgalom, a város látképe, tehát minden. Egyszerűen nem tudom megszokni a látványt és minden alkalommal, amikor útnak indultam készítettem egy pár képet. Nem akartam soha elfelejteni ezt a helyet, mert bizonyos volt, hogy itt sem maradok sokáig.
Az egyetem ajtaján belépve sorban találkoztam a csoport társaimmal. Jó páran már terem előtt várakozott, ahogy az én jóhiszemű Kathym is.
- Amy! Végre megjöttél! Azt hittem már soha sem érsz ide! – ölelgetett meg barátnőm.
- Jézusom Kath! Megfulladok! Egy pillanatra halálfélelmem lett, kiszorult az összes levegő a tüdőmből. – tájékoztattam.
- Ma el kell jönnöd velem arra a válogatásra! Tudod, amiről meséltem! Bár jó lenne, ha te is énekelnél velem! Sokkal több esélyünk lenne akkor. – nézett rám könyörgőn. Aprókat ráztam a fejemen.
- Én nem éneklek, de ezt már megbeszéltük egy párszor. – hárítottam kérését.
- Ne már! De ha vége van ennek az évnek, akkor neked vissza kell menned és nem látjuk egymást többé. – remegtette meg az ajkát, ahogy a kisgyerekek teszik sírás közben.
- Te nem tudsz úgy hatni rám, ahogy Csizmás kandúr, amikor óriási szemekkel néz. – húztam fel a szemöldököm. Közben megjelent a tanárunk és a terem ajtaját bűvölte, hogy bejuthassunk. Mikor végre sikerült neki, akkor az egész csoport egyszerre indult meg befele és ettől egy kisebb tülekedés alakult ki. Szerencsére én a nagyobb feléből kimaradtam, mert a sor elején álltam. Barátnőmmel egymás mellett foglaltunk helyet. Egész nap csak előadásokra jártunk és a végére már mindenki haza kívánkozott. De még előtte az ebédlőben foglaltunk helyet, hogy mindenki jóllakhasson, bár ez nehéz volt, mert a menzán nem volt túl jó a kaja.
- Am! Akkor hétkor találkozunk és beállunk a sorba! Ne késs el! – figyelmeztet Kath.
- Igen is, értettem! – szalutáltam viccesen. Majd mosolyogva indultam el az egyik kutya gazdájának háza felé. Ismét összeszedtem az összes ebet és sétálni indultunk. Kutyasétáltatással kerestem egy kis plusz pénzt, hogy az ösztöndíjamat kiegészítsem. Természetesen nagyon szerettem velük foglalkozni. Mindegyik nagyon okos volt és hallgattak rám, még akkor is, amikor a gazdájuknak egyébként nem szoktak. Soha nem értettem, hogy azok, akik nem tudnak foglalkozni az állatukkal, minek vesznek. De bennük legalább volt annyi tisztesség, hogy fogadtak melléjük valakit, aki gondoskodik róluk, amíg ők dolgoznak. Nem kellett panaszkodnom, mert jól kereső embereknek dolgoztam és nem szűkölködtek engem is megfizetni. Amikor meg rá jöttek, hogy bármit megtesznek nekem, akkor még az ismerőseiknek is ajánlottak.
A park egy nyugisabb felében lefeküdtem a puha fűbe. Nincs is annál jobb, mint amikor a növények körbe ölelnek és finoman cirógatják minden porcikádat. A felhőket tanulmányoztam és különböző történeteket szőttem magamban.
Mennyi az idő? Ugrottam fel, amikor már teljesen elvesztettem az idő érzékemet. Órámra pillantottam.
- Srácok futás! Fél hét van, és nem fogok da érni. Kathy kinyír! – rohanni kezdtem.

Amikor megláttam barátnőm morcos arc kifejezését, már tudtam, hogy bajban vagyok.
- Azt mondtam hétre! Tudod mennyi az idő? – kérdezte mérgesen. Lehajtottam a fejem, majd vigyorogva rá néztem.
- Elmúlt öt perccel? – próbáltam a hangsúlyommal ártatlannak tettetni magam. Kath nevetésben tört ki, már pedig én imádom, ha valaki boldog. Nincs is annál jobb érzés, ha valaki azért tud vidám lenni, mert te megnevettetted.
- Rád nem lehet igazán haragudni, te lány! – rakta a kezét a vállamra és próbálta abba hagyni a nevetést.
- Tényleg? Akkor szeretsz? – érintgettem össze kinyújtott mutató ujjaim hegyét. Kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy hatásosabb legyen a dolog és ránéztem.
- Nagy gyerek! Persze, hogy szeretlek. Különben is! Itt fogsz velem állni egész éjjel. – pillantott rám, miközben a tömeget követve haladt előre.
- Álljon meg a menet! Szó sem volt állásról! Tudod, hogy nem tudok egy helyben állni! – néztem rá felsőbb rendűen, noha ő volt a magasabb.
- Igaz! Te vagy mozogsz, vagy alszol. Más lehetőség nincs. – gúnyolódott. Kinyújtottam a nyelvem rá beálltam mellé. Rengeteg időnk volt, amíg sorra került és éjjel sem igazán aludhattunk, amit én nem vettem rossz néven, mert a holtponton való átesés után nincs semmi gondom. De Kathet természetesen nekem kellett ébren tartani.
Hét órakor megindult befelé a tömeg, de Kath nem mozdult.
- Hééjj!! Lány! Hogy tudtál elaludni ülve? – mormogtam, majd fogtam egy pohár vizet és nyakon öntöttem. Úgy pattant fel, mint aki képes lenne egyetlen mozdulattal bárkit felpofozni. Majd riadtan nézett rám.
- Megindult a sor! Menjünk! – mosolyogtam rajta.
Sokáig tartott mire végre sorra került. Én a háttérből figyeltem az előadását a műsor vezetőkkel.
- Jól énekel? Itt a helye az X-faktorban? – kérdezte az egyikük.
- Jó hangja van, de hogy ide való-e azt döntsék el a mentorok. – válaszoltam. Nem akartam túl dicsérni, mert hallottam már jobb énekest, de tudtam, hogy egy kis segítséggel sokkal szebb lenne a technikája.
Kathy sírva jött le a színpadról, miután azt mondták neki, hogy nem elég különleges a hangja. Gyengéden átöleltem, hogy megvigasztaljam, de tudtam, hogy ettől nem lesz sokkal jobb neki.
- Kathy ne kínozd magad, jó? Biológus leszel, és nagyon jól értesz hozzá. Tudod, hogy mit akarsz és ismered a szakterületed! – próbáltam csitítani.
- Tudom, de annyira akartam, hogy ez sikerüljön. – szipogta. Lassan elindultunk hazafelé.

Másnap Kathy nem jött iskolába és nem tudtam róla semmit. Nem akartam rosszra gondolni, de soha nem fordult elő, hogy ne szólt volna, ha nem jön. Gyomorgörccsel ültem végig az összes órát és szünetekben folyton a telefonomat vizslattam. Többször is próbáltam felhívni, de nem vette fel és ezzel csak még tovább nőtt a félelmem. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett neki a tegnapi elutasítás, mert, ahogy ő szokott fogalmazni „Mindig mindent elérek, amit szeretnék. Így vagy úgy.”
Iskola után Kathy szüleinek háza felé indultam el, hogy megnézzem, mi van vele. A hatalmas ajtón bekopogtatva még rosszabb érzések fogtak el. Az ajtót Kath anyukája nyitotta ki és az egész arca könnyáztatott volt.
- Mrs. Cox, mi történt? Kathlyn ma nem jött iskolába. – próbáltam magam erőltetni a nyugodtságot.
- Gyere beljebb Amy! – invitált be, de hallottam rajta, hogy nagy erő feszítésébe kerül, hogy ne sírja el magát. – Tudod, Kathlyn elment arra a válogatásra és nem került be. Ugye tudod, hogy melyikről beszélek? – kérdezte szomorúan.
- Az X-faktor-ról van szó. – bólintottam.
- A lányom teljesen összeomlott ettől és megpróbálta felvágni az ereit. – itt nem írta tovább zokogni kezdett. Sokáig nem tudott megszólalni, keservesen sírt. És ettől, mint már sokszor nekem is könnybe lábadt a szemem. De most nem tehetem meg, hogy sírjak. Nekem erősnek kell lennem. – Kath kórházban van és egyelőre nem tért magához a vérveszteségből. – nyögte ki végül az anyuka.
- Bemehetek hozzá? – fátyolosodott el az én szemem is és éreztem, hogy hamarosan szükségem lesz egy zsebkendőre. Mintha csak megérezte volna Mr. Cox jelent meg egy csomag zsepivel.
- Most indulunk megint be hozzá. Ha akarsz, gyere te is velünk. Egy ideig mások fognak vigyázni a házunkra, mert Kathet Amerikába kell vinnünk, hogy meg tudják gyógyítani. Csak ott képesek kezelni ezt a betegséget. – informált megfelelően Mr. Cox.
- Betegség? – nyíltak nagyra szemeim.
- Kiderült, hogy súlyos betegsége van. Az agyában van egy tumor, de olyan helyen, ahonnan csak Amerikában vállalják a műtéti eltávolítást. – egészítette ki eddigi hiányosságaimat.
- Értem. – hajtottam le a fejem teljesen és megindultam utánuk az autóhoz. Egy örökké valóságnak tűnt mire a kórházhoz értünk, pedig autóval csak negyed óra. Teljesen kikapcsoltam és nem voltam képes semmit sem felfogni. Látni akartam már barátnőmet és azt akartam, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Hogy amikor meglátom a kórteremben, akkor kiderüljön, csak egy rossz tréfa volt és csak eltörte a kezét. A külvilággal mit sem törődve haladtam a folyosókon a levert szülők után. Amikor beléptünk a szobába, megállt bennem a levegő. Teljesen le volt sápadva és minden honnan madzagok lógtak belőle. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha így látom. Nem hittem, hogy azaz életerős lány képes ennyire összetörni és szinte a takarójába olvadni. Mrs. Cox a lányához sietett és a kezét fogva beszélt hozzá. Szinte fel sem fogtam, hogy Mr. Cox is beszélt, de valaki egészen máshoz. Volt valaki a hátam mögött, de nem tudtam ezzel törődni. Sarkon fordultam és elindultam kifelé. Még akkor sem érzékeltem, hogy ki van a szobában, amikor elhaladtam mellette.
- Amy, hova mész? – szólt Mr. Cox, de én már teljesen kizártam a külvilágot. Nem létezett semmi, csak a nagy üresség és a fehér falak. Ki akartam innen jutni, magam mögött akartam hagyni minden szomorúságot, mindent, ami egy kicsit is a múltamra emlékeztet. Nehezen emeltem fel minden lépésnél a lábam, de mentem előre. Nem tudtam hova, csak tovább, el a messzeségbe.
- John, Edward menjetek utána. Nem úgy nézett ki, mint akit magára lehet hagyni most. – kérte fiait Mrs. Grimes.