2. rész

Sziasztok! Igyekeztem megírni a következő részt! Talán kicsit rövidebb lett, mint az előző, de nagyon igyekszem a kövivel! :D Remélem tetszeni fog és szívesen fogadnék majd pár kommentet. Ja igen! És ott van az a szavazós dolog. Még nem döntöttem el, hogy ki lesz a másik főszereplő, de ott a lehetőség, hogy eldöntsétek! :D Csak rajtatok múlik, mert addig nem fogom senkivel sem összehozni, vagy kavartatni...:D
Jó olvasást!
Pussza:
Lizee76


Ihlető zene: 

Vonzott a fehér már kis korom óta, annyira tiszta, annyira vakító, hogy már szinte bántja az emberi szemet. Mindenki rettegett tőle, mert a halált, a gyászt jutatta eszébe. Nekem még is oly vonzó volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Abban a pillanatban a legsterilebb dolog felé fordultam, ami nem volt más, mint a fény az alagút végén. Minden áron oda akartam jutni. Látni akartam minden elvesztett személyt az életemből, azt akartam, hogy eggyé váljak velük. De nagy igyekezetemben két ölelő karba futottam, amik védelmezően fonódtak körbe a testemen.

- A végén még belemész a falba. – mondta kedvesen az ismeretlen. Hangja annyira lány volt és szeretettel teli, hogy hirtelen körvonalazódni kezdett előttem a kórház fehérre festett fala. De most már nem tűnt annyira tisztának, az apró fekete és barna foltok is feltűntek rajta. Mintha egyszeriben a látásom kiélesedett volna és észrevettem volna a legkisebb eltéréseket.

- Tiszta maszat lett az arcod. – törölte le a sós cseppeket. Belenéztem zöld szemeibe és abban a pillanatban feltűnt a benne lévő aggodalom. A valóság hirtelen kezdett az elmémbe férkőzni, egyszerre lett minden teljesen érthető és félelmetes. Újabb könnyáradat indult útnak a szememből. – Jaj! – vont magához hátulról egy másik ember. A stílus, a modor, a hang és a zöld szemek annyira hasonlítottak az előzőére. Hirtelen visszapillantottam a másik fiúra és nem hittem a szememnek.

- Azt hiszem nincs minden rendben velem. Kettős látásom van. – csuktam le a szemeimet, hogy kinyitva eltűnjön az árny alak, de ez nem történt meg. Ellenben az egyes számú klón elmosolyodott és ismét letörölte a könnyeimet.

- Nyugodj meg! Nem látsz rosszul, ugyan is mi ikrek vagyunk. – búgták egyszerre a fülembe. Én hülye! Hiszen mindig is szerettem elemezni az ikrek viselkedését, mert az annyira varázslatos.

- Menjünk le az ebédlőbe, rendben? – húzott vissza a valóságba a kettes hasonmás. – Nem fogunk bántani, ígérem! – tette még hozzá az ijedt tekintetem látva. A két oldalamra szegődtek és kézen fogva sétáltunk le az étkezőbe. Ennyire elkóboroltam volna? Észre se vettem, hogy mikor kerültem ilyen messze, hiszen mikor barátnőm szobájába mentünk elhaladtunk a helyiség mellett, most meg folyosók végtelenségén kellett átjutnunk. Ahogy Kathleen eszembe jutott ismét sírni kezdtem és az asztalra borultam, amihez közben már megérkeztünk.

- Lány! Légy szíves ne csináld ezt! Rossz rád nézni. Kath beteg, de nem halt meg. Kérlek, szedd össze magad! – simogatta az arcom ketteske. Felemeltem a fejem, fehér bőre szinte fénylett a klinika lámpáitól, olyan hatást keltve, akár egy angyal. Már csak a gyönyörű, fehér szárnyak hiányoznak róla és a glória. Hogy lehetnek valakinek ennyire lágy vonásai? Ilyen türelmes és kedves tekintettel rendelkezhet egy ember? Az egész összképet csak aggódó ábrázata zavarta össze.

- Nem illik egy angyalhoz ez az arckifejezés. Nem, nem! – érintettem meg sima bőrét, akár egy kis gyerek a plüss maciját. Abban a pillanatban tenyerét a homlokomra szorította és komolyabb kifejezés ült ki arcára.

- Ez most komoly. Lázas lett! – nézett egyeskére. – Vigyük fel az orvoshoz. – mondta még, de addigra már nem nagyon tudtam figyelni rá. Vakító fehérség lepte el a retinám és a fény hidegen simult bőrömhöz. Éreztem, ahogy minden egyes szál szőr a kezemen feláll és libabőrös leszek. Kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt, hogy megpróbáljak megküzdeni a hideggel, de hamarosan a vacogástól össze-össze ütköztek a fogaim. Az angyalarcú megfogta a kezem és felhúzott a székről. Igyekeztem engedelmeskedni neki, de amint teljes súlyommal rátámaszkodtam a lábamra erőtlenül csuklott össze. Azonnal utánam kapott, hogy ne üthessem meg magam. Még pilláim között láttam, ahogy az első szőkeség mellém lép és karjaiba vesz.

Edward:

Már régóta benn van vele az orvos. Anya azt kérte tőlünk, hogy vigyázzunk rá, de valahogy még sem sikerült. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele és az orvos csak nem akar kijönni tőle, hogy tájékoztasson minket is. Már egy ideje feladtam az egyben helyben való állást és fel-le járkáltam a széksor előtt. Nem bírtam nyugton maradni, valami hajtott belülről. Valami különös érzés fogott el, amikor megláttam mennyire összezavarodott és, hogy mennyire tart a jövőtől. A szívem hangosan kalapált az aggodalomtól, vajon mi történhetett vele, hogy ennyire rosszul reagált a dolgokra?

Látom Johnon, hogy ő is ideges, de még tartja magát és a falnak támaszkodva szuggerálja az ajtót, hogy végre kinyíljon, és valami hírt kapjunk Amy felöl. Nagy levegőket vesz és kitágult orrlyuka is mind azt bizonyítja, hogy mennyire nyugtalan. Hirtelen a doki tűnt fel az ajtó mögül és higgadt arckifejezéssel hozzánk lépett. Én abba hagytam a járkálást, John pedig mellém sétált. Az orvos megállt velünk szemben és vártuk, hogy kimondja a végítéletet, de egyelőre csak nézett ránk.

- Maguk Amy Culls hozzátartozói? – kérdezte hivatalos hangnemben. Egymásra néztünk Johnnal, majd vissza a dokira és bólintottunk. – Lány sokkos állapotba került. Azért történt mindez vele, mert valami nagyon felzaklatta. Esetleg tudnak valami ilyesmiről? – nézett egyikünkről, a másikra. Egy hang sem jött ki a torkunkon, ismét csak bólintottunk.

- A barátnője kórházba került súlyos betegséggel. – köszörülte meg a torkát John.

- Nos, a lány egyelőre alszik, de valószínűleg szüksége lesz egy pszichológusra. Egyelőre úgy tűnik, hogy csak ez fog segíteni neki. Miután felébred, még pár napig itt tartjuk, és utána haza mehet. De szigorúan csak felügyelet mellett, mert a pillanatnyi állapotában bármit tehet magával. Ezzel a veszéllyel számolnunk kell. Remélem megértették. – ismertette velünk az orvos, mint aki jól végezte dolgát. Aztán távozott és mi magunkba roskadva próbáltuk feldolgozni a hallottakat.

- Felhívom anyáékat. Majd ők elmondják, hogy mi legyen. Bizonyára nem sokára itt lesznek a szülei. – nyugtatott John és már tárcsázott is. A gondolataimba mélyedve nem is hallottam, hogy éppen miről beszélget anyával. Csak Amy járt a fejemben és, hogy mi történhetett vele. Teljesen úgy ment a fal felé, aki tudatosan át akar rajta törni, mintha csak automatikusan kinyílna egy ajtó, ha oda ér.

- Angyal itt vagy? – próbált egy kicsit vicces lenni J. Ráemeltem tekintetem jelezve, hogy hallgatom. – A lánynak nincs családja és állítólag egyedül él egy albérletben. Mr. Cox arra kért minket, hogy vigyük magunkkal a házukba, és figyeljünk rá, ha lehetséges. – mesélte el a történteket.

- De mi lesz, ha mi koncertre megyünk? Nem hagyhatjuk egyedül. – néztem rá valami biztató válaszért.

- Kettő lehetőség van. Ha ráér és nincs semmi dolga, akkor velünk jöhet. Ha nem így lenne, akkor anya eljönne és figyelne rá. – vázolta fel az egész rendszert ikertesóm. Csak bólintottam egy aprót, majd elindultam az ajtó felé. John követett és egymás után ültünk le az ágy melletti székekre. Csak arra vártunk, hogy végre felébredjen, de már nagyon későre járt. Mindketten hátra dőlve a székünkben pihentünk és észre sem vettük, hogy mikor aludtunk el.

Reggel nyúzottan ébredtem és láttam, hogy John sehol sincs. Már éppen telefonálni akartam, amikor megjelent az ajtóban két pohárral.

- Hoztam egy kis narancslevet. – nyomta az egyiket a kezembe. – Még nem ébredt fel? – nézett a lányra. Válaszként megráztam a fejem és egyik kezemmel meg fogtam Amyét. Puha ujjai teljesen erőtlenek voltak és hidegek. Annyira elhagyatottnak tűnt, nagyon sápadt volt és karikásak voltak a szemei, még is annyira nyugodtan aludt. Nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy lélegzik-e még. Néha kétségbe esve vettem észre, hogy nem, majd megnyugodva láttam, hogy csak pánikolok és semmi baja. Nem tudom mi üthetett belém, hogy ennyire féltem, de egyszerűen így van. Nem is ismerem még is úgy félek tőle, hogy elveszítem.

- Nem lesz semmi baja. – szakította meg gondolataimat John. – Nem kell ennyire idegeskedned. – térített észhez John, amikor olyan történt, amire nem is számítottam.

1. rész

Sziasztok! Végre elkészült az új blog. Egyelőre az első rész javítatlan változata kerül fel, de lehet, hogy nem is lesz javított. Nagyon döcögős, de hát... ez egy első rész. Igyekszem javítani a további részeket.
Van egy másik blogom is www.lizeesstories.blogspot.hu nyugodtan olvashatjátok! :) Ott csak egy részes történeteket közlök!:D Ez egy több részes sztori és majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle!
Ennyit belőlem! Jó olvasást!
Pussza:
Lizee76



Álmodtam magamnak egy világot. Küzdöttem, hogy valóra váljon. Néztem a messzi tenger hullámait és csak elképzeltem egy olyan igazságot, amiben boldogan élhetek. Így kezdődött az egész életem. Rengeteg mesélni valóm van, de csak óvatosan mesélek, mert ez mind megtörtént velem. Még akkor is, ha néhol mesebelinek és álomnak tűnik. Ez az én élettörténetem. Legyetek részesei ti is ennek a valótlanságnak!

Minden egy gyönyörű tavaszi napon kezdődött, amikor is a parkban ültem törökülésben a földön. Lecsukott szemeimmel meditálónak nézhettek az emberek, pedig csak élveztem a meleg szellőt, ahogy a hajammal játszadozott. Három óriási kutya feküdt mellettem és lihegve figyelték a tömeget, ami elhaladt mellettünk. Minden embert alaposan szemügyre vettek. Egy kisebb termetű kutya ugatását hozta a szél és abban a pillanatban az egyik óriás eltűnt mellőlem. Lassan nyitottam ki a szemem és végig követtem mozgását. Az öleb felé szaladt nagy farok lendítésekkel. Olyan vidámnak és boldognak tűnt abban a percben, de tudtam, hogy vissza kell hívnom. Így hát dallamosan fütyülni kezdtem. A nagy medve szinte azonnal mozdította a fülét felém, majd fejével és egész testével hozzám fordult. Hatalmas barna szemeivel kérlelőn nézett rám, de én csak megismételtem a hívójelet. Engedelmesen kullogott vissza hozzám és nyálas fejét a ruhámhoz dörgölte.
- Remek Alex! Most majd megint öltözhetek át. Miért kell neked folyton össze nyálazni? – morgolódtam egy sort a mafla kutyával. Természetesen ő egy kukkot sem értett belőle és megörülve, hogy hozzá beszélek, megpróbálta megnyalni az arcomat. – Fújj! Lex hagyd abba! Ez nem jó! – nyafogtam és eltoltam a közel hatvan kilós házőrzőt magamtól. – Gyertek mennyünk fiúk! –álltam fel és indultam meg a hazafelé. Az ebek hűségesen követtek és egy pillanatra sem vesztettek szem elől.

Reggel korán keltem, hogy időben az iskolába érjek. Még mindig nem szoktam meg az itteni életet. Írországban minden annyira más volt. Az emberek, az állatok, a forgalom, a város látképe, tehát minden. Egyszerűen nem tudom megszokni a látványt és minden alkalommal, amikor útnak indultam készítettem egy pár képet. Nem akartam soha elfelejteni ezt a helyet, mert bizonyos volt, hogy itt sem maradok sokáig.
Az egyetem ajtaján belépve sorban találkoztam a csoport társaimmal. Jó páran már terem előtt várakozott, ahogy az én jóhiszemű Kathym is.
- Amy! Végre megjöttél! Azt hittem már soha sem érsz ide! – ölelgetett meg barátnőm.
- Jézusom Kath! Megfulladok! Egy pillanatra halálfélelmem lett, kiszorult az összes levegő a tüdőmből. – tájékoztattam.
- Ma el kell jönnöd velem arra a válogatásra! Tudod, amiről meséltem! Bár jó lenne, ha te is énekelnél velem! Sokkal több esélyünk lenne akkor. – nézett rám könyörgőn. Aprókat ráztam a fejemen.
- Én nem éneklek, de ezt már megbeszéltük egy párszor. – hárítottam kérését.
- Ne már! De ha vége van ennek az évnek, akkor neked vissza kell menned és nem látjuk egymást többé. – remegtette meg az ajkát, ahogy a kisgyerekek teszik sírás közben.
- Te nem tudsz úgy hatni rám, ahogy Csizmás kandúr, amikor óriási szemekkel néz. – húztam fel a szemöldököm. Közben megjelent a tanárunk és a terem ajtaját bűvölte, hogy bejuthassunk. Mikor végre sikerült neki, akkor az egész csoport egyszerre indult meg befele és ettől egy kisebb tülekedés alakult ki. Szerencsére én a nagyobb feléből kimaradtam, mert a sor elején álltam. Barátnőmmel egymás mellett foglaltunk helyet. Egész nap csak előadásokra jártunk és a végére már mindenki haza kívánkozott. De még előtte az ebédlőben foglaltunk helyet, hogy mindenki jóllakhasson, bár ez nehéz volt, mert a menzán nem volt túl jó a kaja.
- Am! Akkor hétkor találkozunk és beállunk a sorba! Ne késs el! – figyelmeztet Kath.
- Igen is, értettem! – szalutáltam viccesen. Majd mosolyogva indultam el az egyik kutya gazdájának háza felé. Ismét összeszedtem az összes ebet és sétálni indultunk. Kutyasétáltatással kerestem egy kis plusz pénzt, hogy az ösztöndíjamat kiegészítsem. Természetesen nagyon szerettem velük foglalkozni. Mindegyik nagyon okos volt és hallgattak rám, még akkor is, amikor a gazdájuknak egyébként nem szoktak. Soha nem értettem, hogy azok, akik nem tudnak foglalkozni az állatukkal, minek vesznek. De bennük legalább volt annyi tisztesség, hogy fogadtak melléjük valakit, aki gondoskodik róluk, amíg ők dolgoznak. Nem kellett panaszkodnom, mert jól kereső embereknek dolgoztam és nem szűkölködtek engem is megfizetni. Amikor meg rá jöttek, hogy bármit megtesznek nekem, akkor még az ismerőseiknek is ajánlottak.
A park egy nyugisabb felében lefeküdtem a puha fűbe. Nincs is annál jobb, mint amikor a növények körbe ölelnek és finoman cirógatják minden porcikádat. A felhőket tanulmányoztam és különböző történeteket szőttem magamban.
Mennyi az idő? Ugrottam fel, amikor már teljesen elvesztettem az idő érzékemet. Órámra pillantottam.
- Srácok futás! Fél hét van, és nem fogok da érni. Kathy kinyír! – rohanni kezdtem.

Amikor megláttam barátnőm morcos arc kifejezését, már tudtam, hogy bajban vagyok.
- Azt mondtam hétre! Tudod mennyi az idő? – kérdezte mérgesen. Lehajtottam a fejem, majd vigyorogva rá néztem.
- Elmúlt öt perccel? – próbáltam a hangsúlyommal ártatlannak tettetni magam. Kath nevetésben tört ki, már pedig én imádom, ha valaki boldog. Nincs is annál jobb érzés, ha valaki azért tud vidám lenni, mert te megnevettetted.
- Rád nem lehet igazán haragudni, te lány! – rakta a kezét a vállamra és próbálta abba hagyni a nevetést.
- Tényleg? Akkor szeretsz? – érintgettem össze kinyújtott mutató ujjaim hegyét. Kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy hatásosabb legyen a dolog és ránéztem.
- Nagy gyerek! Persze, hogy szeretlek. Különben is! Itt fogsz velem állni egész éjjel. – pillantott rám, miközben a tömeget követve haladt előre.
- Álljon meg a menet! Szó sem volt állásról! Tudod, hogy nem tudok egy helyben állni! – néztem rá felsőbb rendűen, noha ő volt a magasabb.
- Igaz! Te vagy mozogsz, vagy alszol. Más lehetőség nincs. – gúnyolódott. Kinyújtottam a nyelvem rá beálltam mellé. Rengeteg időnk volt, amíg sorra került és éjjel sem igazán aludhattunk, amit én nem vettem rossz néven, mert a holtponton való átesés után nincs semmi gondom. De Kathet természetesen nekem kellett ébren tartani.
Hét órakor megindult befelé a tömeg, de Kath nem mozdult.
- Hééjj!! Lány! Hogy tudtál elaludni ülve? – mormogtam, majd fogtam egy pohár vizet és nyakon öntöttem. Úgy pattant fel, mint aki képes lenne egyetlen mozdulattal bárkit felpofozni. Majd riadtan nézett rám.
- Megindult a sor! Menjünk! – mosolyogtam rajta.
Sokáig tartott mire végre sorra került. Én a háttérből figyeltem az előadását a műsor vezetőkkel.
- Jól énekel? Itt a helye az X-faktorban? – kérdezte az egyikük.
- Jó hangja van, de hogy ide való-e azt döntsék el a mentorok. – válaszoltam. Nem akartam túl dicsérni, mert hallottam már jobb énekest, de tudtam, hogy egy kis segítséggel sokkal szebb lenne a technikája.
Kathy sírva jött le a színpadról, miután azt mondták neki, hogy nem elég különleges a hangja. Gyengéden átöleltem, hogy megvigasztaljam, de tudtam, hogy ettől nem lesz sokkal jobb neki.
- Kathy ne kínozd magad, jó? Biológus leszel, és nagyon jól értesz hozzá. Tudod, hogy mit akarsz és ismered a szakterületed! – próbáltam csitítani.
- Tudom, de annyira akartam, hogy ez sikerüljön. – szipogta. Lassan elindultunk hazafelé.

Másnap Kathy nem jött iskolába és nem tudtam róla semmit. Nem akartam rosszra gondolni, de soha nem fordult elő, hogy ne szólt volna, ha nem jön. Gyomorgörccsel ültem végig az összes órát és szünetekben folyton a telefonomat vizslattam. Többször is próbáltam felhívni, de nem vette fel és ezzel csak még tovább nőtt a félelmem. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett neki a tegnapi elutasítás, mert, ahogy ő szokott fogalmazni „Mindig mindent elérek, amit szeretnék. Így vagy úgy.”
Iskola után Kathy szüleinek háza felé indultam el, hogy megnézzem, mi van vele. A hatalmas ajtón bekopogtatva még rosszabb érzések fogtak el. Az ajtót Kath anyukája nyitotta ki és az egész arca könnyáztatott volt.
- Mrs. Cox, mi történt? Kathlyn ma nem jött iskolába. – próbáltam magam erőltetni a nyugodtságot.
- Gyere beljebb Amy! – invitált be, de hallottam rajta, hogy nagy erő feszítésébe kerül, hogy ne sírja el magát. – Tudod, Kathlyn elment arra a válogatásra és nem került be. Ugye tudod, hogy melyikről beszélek? – kérdezte szomorúan.
- Az X-faktor-ról van szó. – bólintottam.
- A lányom teljesen összeomlott ettől és megpróbálta felvágni az ereit. – itt nem írta tovább zokogni kezdett. Sokáig nem tudott megszólalni, keservesen sírt. És ettől, mint már sokszor nekem is könnybe lábadt a szemem. De most nem tehetem meg, hogy sírjak. Nekem erősnek kell lennem. – Kath kórházban van és egyelőre nem tért magához a vérveszteségből. – nyögte ki végül az anyuka.
- Bemehetek hozzá? – fátyolosodott el az én szemem is és éreztem, hogy hamarosan szükségem lesz egy zsebkendőre. Mintha csak megérezte volna Mr. Cox jelent meg egy csomag zsepivel.
- Most indulunk megint be hozzá. Ha akarsz, gyere te is velünk. Egy ideig mások fognak vigyázni a házunkra, mert Kathet Amerikába kell vinnünk, hogy meg tudják gyógyítani. Csak ott képesek kezelni ezt a betegséget. – informált megfelelően Mr. Cox.
- Betegség? – nyíltak nagyra szemeim.
- Kiderült, hogy súlyos betegsége van. Az agyában van egy tumor, de olyan helyen, ahonnan csak Amerikában vállalják a műtéti eltávolítást. – egészítette ki eddigi hiányosságaimat.
- Értem. – hajtottam le a fejem teljesen és megindultam utánuk az autóhoz. Egy örökké valóságnak tűnt mire a kórházhoz értünk, pedig autóval csak negyed óra. Teljesen kikapcsoltam és nem voltam képes semmit sem felfogni. Látni akartam már barátnőmet és azt akartam, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Hogy amikor meglátom a kórteremben, akkor kiderüljön, csak egy rossz tréfa volt és csak eltörte a kezét. A külvilággal mit sem törődve haladtam a folyosókon a levert szülők után. Amikor beléptünk a szobába, megállt bennem a levegő. Teljesen le volt sápadva és minden honnan madzagok lógtak belőle. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha így látom. Nem hittem, hogy azaz életerős lány képes ennyire összetörni és szinte a takarójába olvadni. Mrs. Cox a lányához sietett és a kezét fogva beszélt hozzá. Szinte fel sem fogtam, hogy Mr. Cox is beszélt, de valaki egészen máshoz. Volt valaki a hátam mögött, de nem tudtam ezzel törődni. Sarkon fordultam és elindultam kifelé. Még akkor sem érzékeltem, hogy ki van a szobában, amikor elhaladtam mellette.
- Amy, hova mész? – szólt Mr. Cox, de én már teljesen kizártam a külvilágot. Nem létezett semmi, csak a nagy üresség és a fehér falak. Ki akartam innen jutni, magam mögött akartam hagyni minden szomorúságot, mindent, ami egy kicsit is a múltamra emlékeztet. Nehezen emeltem fel minden lépésnél a lábam, de mentem előre. Nem tudtam hova, csak tovább, el a messzeségbe.
- John, Edward menjetek utána. Nem úgy nézett ki, mint akit magára lehet hagyni most. – kérte fiait Mrs. Grimes.